A határok meghúzásában egyáltalán nem maga a határhúzás a nehéz, hanem az érzés, ami ezzel jár.
Mi lesz, ha nem fognak szeretni többé?
Mi lesz, ha azt gondolják, gonosz vagyok?
Mi lesz, ha egyedül maradok?
Csak azért, mert látom és értem, hogy valakinek milyen sérülései vannak, nem jelenti azt, hogy a saját határaimat nem fejezhetem ki, ha úgy érzem, az illető a viselkedésével sérti azokat. Az együttérzés és a határaim jelzése nem ellentétes dolgok. Sőt! Létezik olyan is, hogy ÖNEGYÜTTÉRZÉS, amikor látom és érzem a saját magam nehézségeit is, és rájövök, hogy fókuszálhatok a saját magat jóllétére is.
Nagyon mély és fontos tanítás volt az utóbbi egy évben, amikor rájöttem: csak azért, mert én ragaszkodok emberekhez, és végtelen türelmet mutatok feléjük (holott belül forrongok), még nem vagyok közelebb a közösségi léthez. Az egyoldalú kapcsolatok szerintem, még magányosabbak, mintha az embernek ténylegesen nem lenne barátja, mert ezekben a viszonyokban folyamatosan megkérdőjelezzük a saját érzéseink létjogosultságát… Hiszen a másik annyira lazán veszi a dolgokat, lehet én túlreagálom?
Az egyoldalú kapcsolatokat érdemes lehet megmérni, jelezni finoman, hogy másra van szükségem. Ha ez nem működik, picit kevesebb energiát belefektetni, és inkább többet adni oda, ahol kapok is vissza, nem csak én adok. Ha az eltávolodás úgymond nem megoldás, a másik oldalról továbbra sem érkezik megkeresés, érdeklődés, egy nagyon érdekes érzés születhet meg benned: a megkönnyebbülés! Nem kell többé megmagyarázni a másik fél viselkedését, nem kell indokokat gyártani, hogy miért volt jogos ez vagy az… Ekkor eljön a felismerés, hogy ő ilyen, és én ezt tiszteletben tartom. Nem akarom megváltoztatni. De nekem ez nem fér bele, így továbblépek, és FELSZABADULOK.
Ez a határhúzás lényege: beleállok a saját erőmbe, tudom és érzem, hogy kompetens személy vagyok a saját életemben, és bár mélységesen együttérzek a számomra fontos emberek nehézségeivel, tudom, hogy én nem tudom őket megváltoztani, és nem is kell őket megváltoztatnom.
A határaim meghúzásakor lehetek olyan, mint:
a kígyó – aki megmar, ha kell, ha nem (agresszív),
a nyuszi – aki elszalad, de az üregben puffog (passzív-agresszív),
a kutya – aki először morog, majd ugat, végül harap (asszertív).
Mit gondoltok erről a hasonlatról?