Amikor az önismereti folyamatomban felvetődött, hogy esetleg a negatív érzéseim nem élem meg, azok kívül maradnak a kapcsolataimon, eleinte nem is igazán értettem… Befigyelt rögtön a spiri egóm, mert hát „I-es házas Plútóval ki az, aki megéli az érzéseit, ha nem én?!”
Hiszen én belül dühöngök, tombolok, ordítok! Csakhogy itt volt egy hatalmas félreértés bennem: megélni egy érzést nem azt jelenti, hogy belül forrongok, és kívül ebből semmit sem látnak. Épp ellenkezőleg.
Ha megjelenik bennem egy negatív érzés, akkor annak valamiféle nyoma kellene legyen a külvilágban is: lehet megkérhetem a másikat, beszéljünk a helyzetről. Lehet elkezdhetem én másként csinálni a dolgaimat.
A düh, harag, mindig annak a jele, hogy valamiben szeretnénk változást elérni. Ezt tudva, elég abszurd, hogy ezt a másik félnek gyakran nem adjuk tudtára. Nem arról van szó, hogy le kell ordítani a másik ember fejét, hanem egy egyszerű jelzésről: „olyan nehéz nekem ez a helyzet, azt érzem elveszítem benne önmagam.”
Mit volt, mit tenni, elkezdtem hát gyakorolni. Ebben voltak és mai napig is még vannak túlkapások részemről, mert először azt kellett kitapasztalnom hogyan tudom asszertívan megértetni önmagam. Ebből a gyakorlásból mindenféle mondatok születtek; volt ami jobban sikerült, volt amit ma már másként mondanék:
„Úgy érzem, gyakran fordul elő az utóbbi időben, hogy én kereslek. Jól esne, ha az egymás iránt való érdeklődés kölcsönössé tudna válni.”
„Azt érzem, eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben. Van esetleg ennek bármilyen oka, amiről nem tudok? Megbántottalak valamivel?”
„Úgy érzem, hogy hiába jeleztem többször is, hogy engem ez zavar, nem találunk megoldást. Szeretnék szünetet tartani ebben a kapcsolatban, mert nekem ez így nagyon fájdalmas jelenleg.”
„Az utóbbi időben gyakran kellett átszervezni a programot az utolsó pillanatban. Tudunk ezen változtatni valamiképp?”
„Azt érzem, nem a megfelelő emberekkel húzol drasztikus határt – beleértve engem is. Nagyon rosszul esik, mert azt érzem nem szolgáltam rá, hogy így bánj velem, és mégis engem taszítasz el magadtól.”
„Nagyon fáj, hogy úgy teszünk, mintha az elmúlt hónapokban nem történt volna semmi.”
Mit ne mondjak, ezekkel a mondatokkal nem arattam osztatlan sikert. Azokban a kapcsolódásokban, ahol már eleve rezgett a léc, úgy hozta az élet, hogy elbúcsúztunk egymástól. Borzalmas volt… A barátokkal való „szakítás” épp olyan fájdalmas, ha nem fájdalmasabb, mint egy párkapcsolati elválás. Viszont azokban a kapcsolatokban, ahol a kölcsönösség alapjai megvoltak, egy-egy ilyen jelzés nyomán még inkább megerősödtünk, mert jó érzéssel töltött el mindkettőnket, hogy biztonságban vagyunk a kapcsolaton belül és önmagunkat adhatjuk.